Bruno Bourel Magyarországon élő francia fotóművész, a kilencvenes évek elejétől kezdve kisebb-nagyobb intenzitással foglalkoztatja Budapest. Harminc éve kezdte a fotózást, most ötvenes évei közepén jár. A fényképezőgép mindig nála van, de ha valamiért mégsem használja, akkor fejben dolgozik: „A mindennapi gyakorláshoz nem kell eszköz, mert az eszköz ott van a fejemben. A kotta is a fejemben van a zongorázáshoz, síelni is tudok fejben”. Polaroid képekkel indult, aztán jöttek a fekete-fehér fotók és most újra dolgozik színesben is. Fényrajzok Budapest címmel csodás albumot adott ki a fővárosról, melyet Parti Nagy Lajos szövegei kísérnek, és aminek a negyedik kiadását fejezte be novemberben. A Duna közelében egy szép, régi pesti bérházban él magyar feleségével és gyerekeivel, itt beszélgettünk. Pár percre a zongorához is leült.
Fotók: Pályi Zsófia
Színes vagy fekete-fehér?
Ugyanaz, csak a színes képeket nehezebb megcsinálni, mert majdnem úgy kell dolgozni, mint egy festőknek. A színek nem annyira Európában vannak, sokkal inkább Ázsiában és Afrikában. Szerintem egyébként az a jó, ha előbb eldönti az ember, hogy van-e mondanivalója, és utána választja ki az ahhoz passzoló eszközt.
Ha egyetlen - legfeljebb kettő - momentumot kell említenie, amivel rabul ejtette Budapest, mit mondana?
Elösször is a gyermekeim születése. Aztán amikor '89 májusán megérkeztem Budapestre, egy hölgy - a Fotóművészek Szövetsége küldte értem - leszólított, hogy velem tartana az itteni tartózkodásom ideje alatt, én viszont azt mondtam hogy nem tudok úgy fotózni, hogy valaki a hátam mögött van, ezért adtam neki egy kis pénzt hogy hagyjon békén, és megismertem a korrupciót!
Még mindig tudja inspirálni a város?
Igen, még mindig, húsz év után is. A fő témám az emberi érzelmek, a fény és a mozgás; de lehet inspiráció egy fal is egy éppen ott folyó jelenettel.
És ha elege van a nyüzsgésből?
Ha egyedül akarok lenni, akkor irány a Gellért hegy vagy a Feneketlen-tó, esetleg a Kertészeti Egyetem arborétuma.
Hogyan jutott eszébe, hogy budapesti képeslapokat adjon ki?
2002 körül kezdtem el kiadni a képeslapokat – régi, jogdíjas lépeket és sajátokat. Az Írók Boltjából havonta háromszáz darab elmegy, ami eleinte megdöbbentett. A parlamentes képemet szeretik leginkább a vásárlók, abból nagyjából már harmincezret eladtak.
Remekül tud magyarul, ön az első interjúalanyunk ebben a sorozatban, akivel magyarul beszélgetünk. Sokat kellett vesződnie?
Tanárom nincs; a feleségemtől, a gyerekektől, a könyvekből, rádióból tanultam. A gyerekeimmel főleg franciául beszélek, de a 12 éves lányom észrevette, hogy mindent értek, ezért gyakran magyarul válaszol nekem. Az iskolában latint, görögöt és németet tanultam. Van, amikor kedvelem a magyar nyelvet, van, amikor nem. Néha finomnak tűnik, néha barbár – ezt leginkább akkor érzem, amikor egy komplikált konstrukcióval találkozom, mint amilyen a dupla birtokos eset.
Mit ültetne át Párizsból Budapestre?
Párizsból a sok múzeumot, amiben rengeteg a látnivaló és egy nagy festmény-gyűjteményt, ami Budapesten nincs.
És innen oda?
A Duna szélességét, a napról napra változó fényt - Budapesten sokkal több a napsütés, mint Párizsban -, és a mindennapi meglepetéseket: az utcai hangokat, az emberek szívességét.
Mit változtatna meg Budapesten, ha a pénz nem lenne kérdés?
Kellene egy gyalogos összeköttetés a Gellért-hegy és a Budai vár között. A Lánchíd és a Szabadság híd közti szakaszra pedig jó lenne egy gyalogos híd.
(Ide kattinntson, ha nem szeretne lemaradni posztjainkról!)
